“Betérve a Fehér Hollóba F. leült, megrendelte a vacsorát, majd érdeklődve nézett körbe. Pár asztallal arrébb két harmadosztályú csapkezelő ült, összesen nyomhattak úgy két és fél mázsát, előttük az asztalon töméntelen mennyiségű sörösüveg. Nem csináltak semmi különöset, ültek, hallgattak, időnként ittak. Kijött a vacsora, F. nekiállt, ők újabb söröket rendeltek. Feltűnő volt, hogy azok ketten meglehetősen mereven ülnek a széken, mondhatni, feszengenek. De azért itták a sört rendületlenül. Egyszer az egyik kissé megemelkedett, a másik nagyon megrovóan ránézett, erre visszereszkedett, de ezen kívül (a söriváshoz feltétlen szükséges mozdulatokat leszámítva) nem moccantak. F. evett, közben azon gondolkodott, miféle párbajnak is a tanúja éppen. Végül, amikor úgy félóra és két újabb sör múlva az egyik ismét megemelkedett kissé, a másik már nem érte be a csúnya nézéssel, hanem enyhén előrehajolt, és mutatóujjával fenyegető mozdulatokat téve közölte társával az Élet egyik aranyszabályát: “Borsodi gyerek nem hugyozik!”
“